Vissza Somogy kincse volt
Somogy polgárai és a barátok nevében dr. Gyenesei István, Somogy Megye Közgyűlésének elnöke a sírnál vett végső búcsút Szász Endrétől.
Tisztelt Gyászolók!
Jó volna most olyan magától értetődő könnyedséggel, eleganciával, lazasággal beszélni Szász Endréről, miként ő rajzolta üres papírlapokra a csak reá jellemző alakokat. De árvábbak lettünk mindannyian, s ezért nehéz a szó.
Szomorúan időszerű a kérdés: Szárnyas ember, hova futottál? Mi lesz most kedveseddel, Katival, a kastéllyal, mi lesz majd a fáiddal, amelyek most velünk sírnak? Ki vezeti majd kedvenc autóidat, mit szólnak majd a szomszédok, hogy ilyen hosszú útra indultál? Hűséges Bogi kutyád is hiába vár rád.
Búcsú nélkül hagytál itt bennünket abban a kórházszagú augusztusi harangzúgásban. Pedig Te azt mondtad: sokáig akarsz élni - legalább 600 évig - hogy számot adhass arról a mesterségbeli tudásról, arról az útról, amit kijelölt számodra a Mindenható, hogy megfesthesd életed nagy képét. Mi hittük, Neked talán ez is sikerülhet. Most azonban már pihensz. Soha nem gondoltad, hogy ily kegyetlen lehet a Sors. Ezért próbáltál meg mindent, s küzdöttél mindvégig férfiasan. Kapaszkodtál az életbe, hitvesedbe, a barátokba, és az ecsetbe. Utánad kiált most az elárvult festőállvány, a színevesztett paletta. Kezedből örökre kiesett az ecset. Beszáradt a tus is, amely nemrég még játszi könnyedséggel szaladt a papíron, vagy éppen a kifeszített lepedő darabon a kórteremben. Mindig festékfoltos fehér köpenyedet végleg szögre akasztottad. Szenvedéllyel éltél és szerettél. Azt vallottad: fejest kell ugrani az életbe ahhoz, hogy az ember megtanuljon úszni. Te most tényleg fejest ugrottál az ismeretlenbe. S kihűl szívem, a dalnak otthona - ahogy egyik kedvenc költőd írta.
Ősz van, közeledik a holtak és az emlékezés ideje. Rövidesen abban a másik országban egy frissen érkezett ember ölébe veszi mappáját és szinte követhetetlen sebességgel rajzolni kezd. Az égi kiállításra készül az anyag. Arra a kiállításra, amelynek egyszer mindannyian nézői leszünk. Csodálói, ugyanúgy, mint itt a Földön. Tudom, most nézel bennünket. Egy még alig berendezett műterem ablakán keresztül figyelsz, miközben álmodod legújabb képeidet. Nem érted, hogy tekintetünk miért párás, és mosolyogsz égi-földi párbeszédünkön: Ugyan, gyerekek, fogadjátok már el, hogy ideát vagyok; hiszen ti is tudjátok: vendégek vagyunk a földön, amely szép vendégfogadó.
Higgyétek el, Wass Albertnek volt igaza, amikor azt mondta: Szabadság az, hogy nincs diktátor fölötted más, csak a Teremtő Rend. És hogy a gyűlölet ellen megvédelmezheted magad a szeretettel! Szinte halljuk, ahogy hozzáteszed: én már élvezem a Teremtő Rendet és megbékéltem a Sorssal. Már csak azért is, mert nem volt, nem lehetett más választásom.
Ezért hát ne sirassatok!
Látod, Bandi, odafenn is kimondod azt, amit idelenn sem titkoltál, hiszen öntörvényűen éltél, de kegyetlen szókimondásoddal mindig hiteles maradtál. Gyakran azzal játszottál, hogy a lehetetlent is megkísérelted. Kudarcot ritkán vallottál. Egyébként sem szoktál kérni, adni annál inkább. Munkádat, tudásodat, barátságodat, a segíteni akarásodat, szeretetet, bölcsességet, humort, egyszóval magadat. Az utánunk jövő nemzedékeknek is örökül hagytad szellemiségedet, éleslátásodat, és a szabadság-érzetet. Somogy a gyerekkorodat, és életed utolsó másfél évtizedét is jelenti. Sokunkkal együtt úgy tartottad: kisugárzása van e földnek, s ez a láthatatlan erő, a szelíd lankák, a termékeny táj mozgósította a Te energiádat is. Várdán találtál igazi otthonra, ihletet adó, éltető csendre. Festővászonra kívánkozó rózsa- és örökzöld birodalom köszöntött, amikor hazatértél, és a parkba telepített fáid integettek, amikor becsukódott mögötted a kapu.
Azt mondtad: azért ültetsz nagy fákat, mert még életedben szeretnél lombjuk alatt sétálni. Jó, hogy így döntöttél. Amerre jártál, mindenütt nyomot hagytál magad után, ám nem azért, hogy elismerjenek és ünnepeljenek. A kitüntetéseknek - kaptál néhányat -, egyébként sem tulajdonítottál különösebb jelentőséget. Mindig azt vallottad: azoktól nem leszel jobb festő. A hozzád legközelebb állók viszont tudtuk: volt olyan díj, amelynek mindennél jobban örültél volna. Mégsem kaptad meg, jóllehet: többször is a jelöltek között voltál. Pedig, ha valaki, Te kiérdemelted.
Ha van teljes élet, a tiéd az volt. Elértél mindent, amit ember elérhet. Már régen nem a haszonért, nem a hiúságért álltál oda a vászonhoz, hanem mert ez volt az életed. Örültél minden jól sikerült vonalnak. S vonalaid rendre jól sikerültek. Tőled tanultuk meg: csak a tökéletességre való törekvésnek van értelme. Akkor is, ha nincs tökéletes.
Sok barátod volt.
Fontos volt neked a barátság, a találkozás, az együttgondolkodás öröme, a feltétel nélküli szeretet, hiszen az igazi barátság olyan az emberi világ diszharmóniájában, mint a zenében egy halk akkord. Közösen találtuk meg, fedeztük fel e titkot; ezért oly különösen nehéz most számomra a búcsú. Nemcsak a világhírű művésztől búcsúzunk, hanem a nyíltszívű baráttól is, akivel már soha többé nem foghatunk kezet, s nem válthatunk szót a világ nagy s apró dolgairól, a természet derűjéről, a nőkről, a festészetről, az irodalomról, a zenéről, Erdélyről és Somogyról. Már nem tudsz kellő higgadtsággal tanácsot adni, ha elrugaszkodnánk a földtől. Somogy polgárait - csakúgy, mint az ország népét - megrázta halálod híre, és a döbbenet vett erőt rajtunk.
Tisztelt Gyászolók!
Szász Endre Somogy kincse volt, mi több, nemzeti kincs, fölkent embere a Mindenhatónak.
Több mint kötelességünk ápolni szellemi örökségét. Az utóbbi hetekben a kórházi hírek miatt aggódtak érte egyre többen. A Mosdósi Kórház lett kényszerű otthona, ahol már régóta ismert beteg volt, de mindig érezte az orvosok és az ápolók szeretetét, amely kétségkívül meghosszabbította az életét. Búcsúzó családjával együtt köszönjük ezt a gyógyító embereknek. Akiknek megadatott közelebbről ismerni őt, azok jól tudják: életének minden pillanatát - a kórházban is -, művészien élte. A halállal pedig, - mondjuk ki most is -, mindvégig játszott, viccelt, jókedvűen bolondozott. Tudta, mi a vég, persze hogy tudta, mert hát sokszor lerajzolta ő már ahhoz az angyalt, s az ördögöt, hogy nyugodt lehessen: meglepetés sehol nem érheti.
Szász Bandi egy biztos pontot keresett.
Ezt és a boldogságot találta meg hitvesében, Katiban és ezt kínálta neki Somogy. Megtartotta őt e föld, mert körülvették a barátok. Örült, hogy visszatérhetett Amerikából. Újból somogyi lett és erre mindenkor büszke volt, mint ahogy mi is büszkék lehetünk arra, hogy köztünk élt és alkotott, része lett életünknek. Túlélt számos infarktust és négy házasságot is, míg az ötödikben végre megtalálta a kegyelmi állapotot, amit boldogságnak hívunk. Jó volt látnunk, milyen harmóniában él Kati és Bandi a várdai kúriában, milyen életet, pezsgést visznek ők ketten a falu és a megye mindennapjaiba. Bizonyság volt ez mindenkinek: erről a tájról is lehet Európát, sőt Amerikát látni, és alkalomadtán onnan is zarándokolnak érzékeny hódolók pillantást vetni a zsenire. Másfél éve, amikor megkapta a Somogy Megyei Közgyűlés legmagasabb elismerését, a "Somogyért kitüntető címet", akkor úgy fogalmazott: "ez az ünnepség olyan volt, mint egy baráti ölelés" és nagyot szippantott az éppen kezében lévő cigarettából.
Jaj, az a cigaretta, ugyanúgy hozzád nőtt, mint az ecset! De szeretnénk, ha most is inkább a füst szorítaná torkunkat, s nem a fájdalom. Mielőtt testedet végleg magába fogadná a somogyi föld, és sírodra ráemelnék a rideg kőlapot, engedd meg, hogy gondolatban megöleljünk újra! Mi, Somogyországbéliek, akik annyi hálával és köszönettel tartozunk Neked!
Most is hallom, ahogy mondod:
"A csillagok a tengerárba hullnak
S kihűl szívem, a dalnak otthona."
Köszönjük, hogy velünk voltál! Köszönjük, hogy Veled lehettünk! Árvábbak lettünk mindannyian. Vigaszunk csak egyetemes vigasz lehet. A végtelen hómezőre, ismét kitette közülünk valaki beteg szívét, nagy tüzes pontnak.
Aludj békében és legyen könnyű neked az örök álom a somogyi földben!
